Hat nap az oázisokban - negyedik nap

 Negyedik nap meglátogatunk egy templomerődöt és egy "múmia raktárat", római sírokat. Látunk igazi "Fata morganát", délibábot a sivatagban. Túlélünk egy péntek déli imádkozást. Megérkezünk Farafrába, ami elöször csalódás, de később életre szóló élményeket szerzünk. Ne feledd Kedves Látogató, hogy a leíráshoz kapcsolódó képeket erre a linkre kattintva nézegetheted.

Reggel már fél nyolckor indultunk el. Búcsút veszünk a rendezett oázistól, az aranyló gabona­földektől, melyeken már megkezdődött a betakarítás, a rétektől, melyeken tehenek legelésznek bék­ésen, a szamárháton közlekedő parasztoktól.  Az oázis nyugati kijáratánál pár kilométerrel Al Qasr után található egy hegy, amelyben és annak környékén i.sz. II. századi sírok vannak. Itt megálltunk. A hegy olyan, mintha lakások lennének benne, csakhogy ezek sírok, melyek bejáratai sűrűn egymás mellett állnak. A hegy lábánál, a homokban is látszanak a betemetett sírok. Az embernek alaposan meg kell néznie hova lép, nehogy egy sírban találja magát. Az egyik lezárt ajtón bekukucskálunk. Én kissé hátrahőköltem, mert, ahogy a szemem megszokta a kinti ragyogó napfény után a sötétet, egy múmiaraktár látványa bontakozott ki előttem. Egy szűk helyiségben nyolc és fél múmia feküdt. Ezek a testek meztelenek, természetes mumifikálódás során kerültek ilyen állapotban. Volt még egy sír mely teljesen nyitott volt és egy negyed test feküdt benne, néhány nejlonzacskó és üdítős doboz társaságában. Jobban mondva csak a halott karja és a válla volt felismerhető. A kéz kifelé mutatott. A hely őre elmondta, hogy ez egy asszony múmiája és a hagyomány úgy tartja, hogy amelyik nő hétszer átlépi a bejáratot termékeny lesz. Klári lépegetett tehát, a három férfi, meg kórusban számolt. 

Három kilométerrel arrébb vezet az út Deir al Haggar templomához. A homokkőből épült templo­mot Amonnak, Mutnak, Honszunak, illetve Horusznak szentelték, és Néró császár kezdte építtetni, de Domitianus és Vespasianus is bővítette. A császárok képei, amint fáraóként áldozatot mutatnak be az istenek előtt, a szentélyben láthatók. Látható itt még egy csillagtérkép, az ókori csillagképek, állatöv ábrázolásával. A templom egy pülónból, bejárati kapuból, oszlopsorból és a szentélyből áll. Különlegessége, hogy a szentély ajtaja előtt egy oltárkő látható, melyen állatáldozatokat mutattak be görög-római mintára. Az egyik oszlop tetején egy 1874-ben itt járt német expedíció tagjainak neve olvasható. 

Elhagyva Deir al Haggart nekivágtunk a sivatagi útnak. Késő délelőtt láttunk délibábot. A végtelen homokban úgy látszott, mintha messze egy hatalmas tó terülne el, de amint elindult feléje az ember mindig távolodott. Rekkenő a hőség, a szél is alig fúj. Megálltunk, hogy sétáljunk, fussunk kicsit a homokon. A mozgás kicsit felfrissített minket. A homokban különböző bogarak nyomai látszanak. Az út melletti táj a már megszokott, ha­talmas síkság, távolabb hegylánc zárja le a horizontot. A változatosságot az jelenti, hogy a kősivatag homokba megy át. Végre, fél tizenkettő körül feltűnik az első faraf­rai ellenőrzőpont, Abu Mingar. Itt gyor­san átesünk az ellenőrzésen, majd Talaat, aki vezetett beletapos a gázba. Már százötvennel száguldunk a sivatagi úton. Sejtem a sietség okát, ma péntek van, azaz muzulmán ünnepnap. Ilyenkor a déli imát, minden rendes muszlimnak köz­össégben, egy mecsetben kell elvégeznie. Pont dél volt, mire beérünk egy faluba, ahol az út szélén áll egy mecset. A falu férfilakossága már özönlik befelé az épületbe. A hangszórókból üvölt az imára szólító felhívás. Gyorsan leparkolunk a mecset melletti fa alá, az árnyékba. Hagag itt hagyja nekünk a kocsi kulcsot, majd Talaattal együtt sietve eltünnek a me­csetben. 

Körülnézek. A faluban a szokásos kockaházak fehér téglából, a poros utcákon nejlonzacskót, újságpapírt fúj a szél. A mecset mellett az utca túloldalán, ahol mi állunk egy ahwa és egy vegyesbolt van. Mindkettő bezárva, a tulajdonosa is elindult a mecsetbe. Odébb még egy kávézó áll. Mellet­tünk az árnyékban egy rendőrautó, benne fiatal rendőr. A főút mellett facsemeték sarjadnak. Nagy a forgalom, gyalog, kerékpárral, motorral, autóval, sőt még kombájnnal is jönnek az emberek imádkozni. Mi a kocsi mellett állunk és nézzük a tömeget. Klári megjegyzi, hogy ezek még az imádság idejét sem képesek betartani. Bizony bizony! Az imám, már javában énekli a Korán mai napra rendelt szúráját, de még mindig érkeznek hívek! Egy traktor ősrégi cséplőgépet vontatva érkezik, rajta tíz férfi csüng, akik most sietnek a mecsetbe.

Azt veszem észre, hogy egyre több gyerek gyűlik körénk. Már lehetnek vagy húszan is. Egyik más­ik koszos, de van köztük rendesen felöltöztetett is. Nagy kerek barna szemeikkel néznek bennünket, és izgatottan suttognak. A bátrabbja pénzt próbál kérni, de hallatszik néhány félénk „What’s your name?” kérdés is. A fiatal rendőr először rájuk kiabált, és mivel ez nem volt hatásos, kiszállt az autóból és elindult a gyerekek felé. Azok, mint egy csapat veréb hangosan szétrebbenek. A rendőr átzavarja őket a mecsetbe, mely­ből ki- s beszaladgálnak a gyerekek. Egy bólintással megköszönöm. Különben a mecsetben már annyi az imádkozó, hogy sokan a kapu előtt leterített szőnyegeken férnek csak el. A hangszóróból üvölt az imám hangja és betölti a környéket. A mögöttünk levő padon két férfi ücsörög egyik barna, a másik vajszínű galabijában. Halkan beszélgetnek, cigarettáznak, őket nem érdekli az ima.  A barna ga­labijás, idősebb int, hogy üljünk le a helyükre, de köszönettel elutasítom a lehetőséget. Eddig úgyis az autóban ültünk, jól esik kinyújtóztatni a tagjainkat. A gyerekek megint kezdtek gyülekezni kör­énk. Az idősebb rájuk szólt, amitől a gyerekhad nem rettent meg. Most a rendőr lendül ismét akci­óba, ez hat. A gyerek-verébcsapat ismét szétrebben. Újra megköszönöm nekik a segítséget. A hőség már-már elviselhetetlen, a vizünk meleg, a cigarettám elfogyott, az ima úgy látszik az örökkévalóságig tart. Most érkezik egy kisteherautó, platóján fekete tehénnel. A két férfi sietve el­tűnik az imádkozók között, szegény tehén meg roskadozik a Napon. A barna galabijás férrfi megkínál cigarettával, közben mosolyog. Elfogadom. Felállnak a padról és intenek, üljünk le mi. Ők félreh­úzódnak a fa törzse mellé. Az imám már annyira kiabál, hogy hangja mulatságosan elvékonyodik. A gyerekek, megint ólálkodni kezdenek körülöttünk, de a barna galabijás, most erőteljesen rájuk szól, mire ismét eltűnnek. Érkezik egy taxi Farafra irányából. Két fehér nő ül benne, a tetőcsomagtartón csomagok. A két nő bemegy a távolabbi, nyitva lévő teázóba, a sofőr a mecsetbe. A gyerekek átszaladnak a teázóhoz, és előtte gyülekeznek. Megúsztuk! Végre az imám elhallgat, az emberek jönnek kifelé a me­csetből. Egy óra van. Előkerül Hagag is, indulhatunk, de Talaat még beszélget valakivel a mecset előtti tömegben. Többszöri dudálásra végre ő is beszáll. Irány Farafra.

Az oázis a legkisebb és a legfejletlenebb Egyiptom öt nagy oázisa közül. Ezt rövidesen meg is tapasztaljuk. Az itt lakók zöme beduin. A fő mezőgazdasági termék az olivaolaj, de termesztenek datolyát, fügét, narancsot, almát, napraforgót is. A földeket 100 forrás vize táplálja. Igaz a „fővárosba” vezető úton ez nem látszik, ugyanis kő és homoksivatagon vezet keresztül, csak távolabb tűnnek fel pálmalig­etek. Félórányi autózás után elérjük a Farafra nevű települést. Vályogtégla házak, poros utcák. A főt­eret nemrégen építhették ki, kicsi, füvesített park, pár paddal. Mellette a főút még csak egy sávon van készen. A másik felének csak az alapjai látszanak. Maga a település a főút baloldalán terül el, beljebb az út mellett három szálloda árválkodik. Azt hiszem, az ilyen helyeket jellemzi a pusztulat szó. Péntek lévén az utcák néptelenek. Megállunk egy beduin falu jellegű szállodánál. Kupolás bungalóit magas fal veszi körül.. Az itt lévő szobák komfortosak, de nagyon drágák. Megnézzük a mellette levő hotelt, melyről kiderült, hogy munkásszállás! Ezt inkább kihagyjuk. Velük szemben kissé távolabb is­mét egy beduinos stílusú hotel, szintén kupolás épületekkel. Az épületekben egy szoba és fürdőszoba van. Ezt választjuk. Már fáradtak, szomjasak és éhes­ek vagyunk. Hagag kap egy tanácsot, ahol enni tudunk. A főút betonjáról lekanyarodunk a falu felé, autózunk a poros utcákon. Néhol a csatornát fektetik, ezért mély árkok teszik érdekessé a közlekedést. 

A vendéglő nem valami bizalomgerjesztő. Előtte férfiak teáznak és vízipipáznak. Bent hosszú asztal és százezernyi légy. A mennyezeten ventilátor keveri fáradtan a levegőt. A sarokban egy kis képernyős fekete-fehér tévé szól, de a képet alig látni olyan poros a képernyője. A tulajdonos, gyorsan elsza­laszt egy gyereket a boltba az ebédünk alapanyagáért, majd nekiáll elkészíteni az ételt. Éhesek vagyunk, megesszük. Szokásos egyiptomi menü. Ha ettől nem kapunk valami betegséget, bármi jöhet! (Nem kaptunk) Ebéd után Hagag eltűnik. Mint később kiderült vásárolni volt a vacso­rához, ugyanis ő fog főzni ma este. Elmegyünk egy teázóba. Rajtunk kívül senki nem volt még ott. A tulajdonos idősebb, tiszta, európai ruhában fogad. Teát kérünk és kólát. Hagag élvezettel szürcsöli pipáját. A teázó két helyiségből áll, az egyik teteje pálmalevelekkel borított, a másiké nagy kupolás, itt ez a légkondicionáló. Kellemes hűvös is van. Kicsit elücsörögtünk itt, majd visszamentünk a szállodába. A falut nincsen kedvünk megnézni. Bőven elég, amit eddig láttunk előle. 

A szállodában csak mi vagyunk vendégek. A szobák tisztának tűnnek. Két kőágy áll bennünk, rajtuk matrac. Minden szoba teteje kupolás. A fürdőszoba is szép, de Klári mindenesetre itt is beveti a domesztoszos kendőket. Az ajtó alatt nincsen küszöb, a szellőzés miatt kb. 10 cm-es rés van. Csak nehogy bemásszon valami az udvarról éjszaka! Az ágyneműk gyanúsan tiszták, ezért inkább lecseréltetjük őket.  A személyzetet különben egy kb. 20 éves fiatalember alkotja. Készséges, minden tőle telhetőt megtesz értünk. A szobák két egymással szembeni épületben helyezkednek el, melyek egy homokos udvart vesznek körül. Az udvar közepén kerek kertecske, virágokkal. Tényleg rusztikusan néz ki a hotel a sárgára festett falaival, a szobák feletti kupolák sorával. Jól esik kicsit pihegni. 

Estefelé Hagag kitalálta, hogy menjünk fürödni egy forráshoz. Mi nem hoztunk fürdőruhát, így kénytelenek vagyunk rövidnadrágban fürödni. Pár perc autózás után kiérünk egy a termőföldek szélén lévő for­ráshoz, melynek neve Bir Sitta, azaz hatodik hőforrás. Ez úgy nézett ki, hogy a víz egy jó vastag csövön keresztül ömlik egy nagyobb kerek medencébe, mely­ből átfolyik egy téglalap alakúba, ahonnan lefolyik egy földa­latti vezetékbe, ami a földekhez viszi a vizet. A medencékben a víz derékig ér, aljuk homokos, de nem iszapos. A víz itt is rozsdabarna színű, de amúgy tiszta. Olyan 36-38 fokos. A téglalap alakú medencében még úszni is lehet pár tempót. Tényleg jól esik megmártózni a vízben! A zubogó víz alatt állni, meg olyan érzés, mint bármely élményfürdőben nálunk, csak nem itt nem kell horribilis belépőt fizetni, valamint a hátukat verető nyugdíjasokat kiimádkozni alóla. Klári is bejött a vízbe, a két fiú mindjárt betuszkolta a zubogó víz alá szegényt. A Nap közben leáldozóban volt, a forrás melletti úton sorjáztak haza a dolgozók, közben jól megbám­ultak minket. Megjelent egy dzsip is, három svájci nővel. Köz­ülük csak egy merészkedett be a medencébe, kettő csak finto­rogva a lábát lógatta a vízbe. Hagag persze rögtön szóba ele­gyedett velük. Azt hiszem női vendégeit igencsak szerethette, és a romokon kívül mást is mutatott nekik. Legalábbis az eddi­gi sms-ei erről tanúskodtak. Ő jól beszél angolul, de olvasni és írni csak arabul tud, így az egész út alatt én olvastam fel az érkezett üzeneteit és válaszoltam is a küldőknek. Főleg egy Lizy nevű amszterdami hölgyben hagyhatott mély nyomokat.

Időközben lement a Nap és hűvös lett. Így visszamentünk a szállodába lezuhanyozni, a fürdőruhá­kat kiöblíteni, ugyanis a víz mindent rozsdaszínűre színezett, valamint vacsorázni. Hagag tényleg fenséges ételeket kanyarított az asztalra. Ott volt kedvenc barna mézünk is. Vacsora után a szálloda elé ült­ünk ki a birkabőrrel letakart masztabára. Ez a szó ugyanis eredetileg a házak előtti ülőpadkát jelen­tette, csak később vette át az egyiptológia az óbirodalmi téglalap alakú sírok megnevezésére, melyek alakaja hasonlít az ülőkéhez. Telehold volt, a fényesebb csillagok ragyogtak az égen, időnként a távolban fel-felüvöltött egy szamár. A falu is elcsendesedett.

Talaat szkanderozni akart velem. A kezünket a térdünkre tettük. Erőlködött, de a kezem csak alig mozdult meg. Végül feladta. Ezután Hagag jött, ő két kézzel nehezedett a karomra, aztán só tör­őset játszottunk. Ezen jót nevettünk, beszélgettünk, cigarettáztunk. Később Hagag kitalálta menjünk ki a sivatagba. Először nem akartunk menni, mondván fáradtak vagyunk, de mégis elin­dultunk velük. Jött a „személyzet” is, a szállodát az érkezésünk hírére odavezényelt két turista rendőr őrizte.

A falutól nem messze egy homokdűnére kapaszkodtunk fel. Talaat és a szállodás fiú eltűnt a közeli bokrokba tűzif­át gyűjteni. Tüzet raktak, leheveredtünk a homokba. Kellemes idő volt, igaz a levegő is jócskán lehűlt. A tábort­üzünk fénye többeket odavonzott. Jött egy motoros fiú, akinek öreg MZ-je prüszkölve kaptatott fel a dűnén, majd később újabb két srác csatlakozott hoz­zánk egy quaddal, amire Talaat rögtön lecsapott és eltűnt vele. Kisvártatva előkerült száraz fával felpakolva. Az addig alig pislákoló tábortüzünk felélénkült. Előkerült a víz, tea cukor, poharak. Teát főztek, amúgy beduin módra. Közben a telehold ezüstös fénybe borította a tájat. Talaat elvitte egy körre Klárit. Mondtam neki vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Klári élvezte az éjszakai qua­dozást a dűnéken, az volt a baja, hogy a motor csak 150 cm3-is volt, ezért nem volt erős. Leteleped­tünk a tűz köré és élveztük a jótékony meleget, amit árasztott magából. Elkészült a tea az első poha­rat mi kaptuk, hisz mi vagyunk a vendégek. Finom volt, édes és mentás. A srácok halkan beszélg­ettek, amennyire érettem kocsikról, motorokról folyt a szó. A holdvilágos sivatag, a tábortűz, a tea, a halkan beszélgető fiúk, mind-mind valami végtelen nyugalmat árasztott. Elfejtettem min­dent, otthont, gondokat, a szennyes politikai életünket, amivel nap-mint nap borzolják a jóérzésű polgár idegeit. Nem volt más csak mi és ez a tábortűz, a végtelen holdvilágos sivatag. Tényleg megérte, már csak ezért a nyugalomért, csendért érdemes volt ide eljönni! Sajnos minden jó véget ér egyszer, mi is csomagoltunk. Már hajnali kettő óra volt és reggel igazi si­vatagi autózás vár ránk az utolsó oázisig, Bahariya-ig.

Folytatása következik.